Lett egy beteg méhcsaládom...nem annyira nagyon nagy a baj, mert erős család, nem is nagyon szoktak gyógyszert adni rá, de legyengíti őket a kórság. Én gondoltam egyet és gondos anyaként kivettem őket a termelésből, megrendeltem a gyógykészítményt, és remélem a legjobbakat. Be is csuktam a hosszú kijárójukat, amit azért nyitottam, hogy jobban szellőzzenek a nagy melegben. De most jobb, ha becsukom, mert ha legyengülnek, nehogy más méhek támadják be őket és esetleg rabolják ki szegény családot. Szóval bezártam a hosszú kijárót. Ez történt utána:
Nézegettem őket hosszasan és sehogy sem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy velünk, emberekkel ugyanez történik, ha bezárul előttünk egy ajtó. Egy darabig próbálkozunk, ki erőtlenül téblábol, ki izomból nyomul, aztán koppanunk egy jó nagyot. Egyéntől függ, hogy milyen gyorsan vesszük észre azt a bizonyos másik ajtót. Mert mindig van egy másik ajtó!
Gondolhatnátok, hogy nem teljesen jó az analógia, mert a másik ajtó is ugyanoda vezet, a kaptárba. De mégsem. Az eddig a másik ajtón bejáró méhek egy teljesen új kaptárrészbe tévednek, ha végül betalálnak, illetve azzal, hogy ez az ajtó becsukódott, adtam egy nagyobb esélyt a megerősödésükre. Olyan nagyon szép ez az egész! És tessék szorítani nekik!
